Roxer

20

Nemrégiben kaptam egy kiváló lehetőséget munkahelyváltásra. Egy kommunikációs ügynökségtől hívtak fel, mivel kiváló referenciákkal rendelkezve felkeltettem az érdeklődésüket. Azt mondták nagyon szeretnék ha csatlakoznék a csapatukhoz. Tekintve, hogy már jó ideje építgetem az egzisztenciámat ebben a szakmában nagy megtiszteltetésnek és egyben kihívásnak tartottam, hogy egy nagy cég személyesen felkeres. Természetesen elsősorban az érdekelt, hogy szakmailag előre léphessek, de a pénz sem volt épp mellékes szempont. Szerettem volna ha ezúttal már jóval előrébb tudok lépni azon a bizonyos életviteli ranglétrán, amin már jó ideje stagnáltam.

Mondhatni szerencsés helyzetben voltam. Tekintve, hogy a megkeresést én kaptam könnyen kérhettem egy kicsit az igényeimhez közelebb álló gázsit, ami persze a későbbiekben még változhat. Ez persze kisebb nyomást is helyezett rám, hisz a tárgyalóasztalnál elért sikereimet minél előbb igazolnom kellett a teljesítményemmel. Ezért aztán egészen komoly elánnal vetettem bele magamat a munkába. Szerettem volna – elsősorban önmagamnak – bizonyítani, hogy sikerült szintet lépnem és mostantól komolyabb célok felé is kacsingathatok. Ez mindenképpen nagy mérföldkő volt az életemben, hiszen idáig inkább csak „alapoztam”, hogy egyszer ilyen szintű kihívásokkal is megküzdhessek.

Mindezek mellett nagyon élveztem az új munkahelyemet már az első naptól fogva. A kollégák jó fejek, a főnök korrekt, a hangulat inspiráló, a kávé pedig finom volt. Minden adva volt tehát egy sikeres karrier beindításához. Csakhogy mint az lenni szokott sosem lehet egyszerre minden tökéletes. Régóta akadtak gondjaim egy rosszul kinőtt bölcsességfogammal, ami periodikusan be-be gyullad, ilyenkor kiállhatatlan fájdalmat okozva a viselőjének, azaz nekem… a mázlista. Korai, kezdeti szakasz az új munkahelyen ide vagy oda, nagy ígéretek magamnak és az újdonsült főnökömnek szintúgy, el kellett kéretőzzek egy pár napra, hogy a bölcsességfogamat kihúzzák, hiszen ez már a meló minőégének rovására kezdett menni. Sajnos ez a pont épp itt érkezett el.

Persze nem fogadták kitörő örömmel a hírt, de látták rajtam, hogy tényleg nem sok mindent tehetnek, mert a helyzet elég súlyos. Három nap fizetett szabadságot kaptam, hogy a lábadozásra is maradjon időm. Az orvoshoz elkísért a barátnőm is, mert tudta, mennyire rettegek a foghúzástól és mindentől, ami a szakmához köthető, így beleegyezett, hogy a bátor barátjával tartson erre a napra. Nos nagyon jól esett a támogatása, mert tényleg elég kellemetlen napon estem át. Nem történt semmi extra, de ugye ki szeretné, hogy egy reggel úgy ébredjen: ma kihúzzák a bölcsességfogamat? Na ugye? Senki.

Ettől fogva szép lassan javulni kezdett az állapotom. Fogászati szempontból eléggé hipochonder vagyok (hisz mint már említettem eléggé félek tőle és jobb minden veszélyre időben reagálni, így kissé nehézkesen zajlott a rehabilitáció. Belesüllyedtem ugyan kissé a nagy önsajnálatba, na de ki ne élne a lehetőséggel, ha cserébe pár napig olyan csodásan gondozzák otthon? J Így aztán kissé beleélve magamat a helyzetbe, de elkezdtem javulni és a hétvégére már egészen jól voltam. Alig vártam, hogy mehessek vissza a céghez, remélhetőleg immáron elég hosszú távra ahhoz, hogy a személyes ambícióim megvalósuljanak.

Amikor hétfőn megérkeztem mindenki örömmel fogadott, látszott rajtam, hogy egészen kivirultam a fájdalmam eltűntével és ez egy kellemes atmoszférát is teremtett, ezzel inspirálva a még keményebb munkára.

Szerencsére az azóta eltelt idő alatt megszilárdult a helyem a cégnél, ráadásul nagyon úgy fest a többi bölcsességfogamat nem kell már kihúzni. Minden jó, ha jó a vége. Ha pedig érdekel egy barátom története, hogy ő miként találta meg a tökéletes munkahelyet kérlek vess egy pillantást erre a cikkre is.